Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ősvallás

2010.10.01

Ősvallás

 

Mallyssa, Az Első, Az Örökkévaló, Az Eredet

 

            Mallyssa (Mallüssza) nevét csak a Beavatottak ismerik. Ők, kik a vallásnak szentelték életüket, s már eonok óta bújják az írásokat, mit sem törődve a világi dolgokkal. Vannak köztük olyanok, kik már akkor Enigma földjét járták, mikor még az tiszta volt, s egy csepp vér sem szennyezte be.

            Egy Beavatott sosem adhatja tovább szent tudását, de a késztetést is kiölik belőlük az évek során. Hogyha kinyitják szájukat, hogy a titkokról szóljanak, rögvest a végtelen fájdalom hasít beléjük, hogy a tudás legutolsó cseppjét is kitörölje lényükből, s nem lesznek többek, mint kiszáradt húsbábok, kik az életre többé képtelenek. A halál ezen formája lassú, fájdalmas, és minden halandó kegyetlenséget fölülmúl. Bár a szószátyárok teste elsorvad, s eközben végtelen fájdalmakat kell kiállniuk, mégsem ez a legnagyobb szenvedés. Az elme lassú, gyötrő szétroppanása az, mi végleg megöli azt, ki nem tud titkokat megőrizni.

            Mallyssa Beavatottjainak napjai egy halandó számára unalmasak, egysíkúak, de ez korántsem öleli föl a valóságot. Ezeknek az ősi erőket imádó, papokra egyáltalán nem hasonlító suhanó árnyaknak állandó rettegésből áll minden percük. Titkukat féltik, így menekülniük kell mindenhonnan. A Birodalmi Inkvizíció, mely ekkor még szerves tagja volt a Császárságnak, nem tűrte ezen ,,eretnekeket”. Az ok, hogy miért nevezték őket eképpen nem más, minthogy Mallyssa valaha volt létezését is megtagadja minden létező, világi halandó, beleértve a Leon-t, Asgyr-t, Dengal-t, és természetesen minden egyes Embert.

            Mint azt az ősi tekercsek írják: ,,Ha jelet hordozol magadon, az övé vagy. Az ősi titkok csábítanak a megvetés, és ridegség útjára. Mikor esküddel vallasz, hogy megtartod titkait, elfogadod, hogy aki csak lát, gyűlölködni fog irányodba, sokszor életed kioltani próbálja majd. Add lelked, hogy azt tedd amit Az Eredet neked szánt!

            Mikor ezekre az ősi iratokra bukkantak az Inkvizíció ügynökei, elégettek mindent, kivétel ezt a pár soros felszólítást, mely egy levélben foglalt helyet. A legnevesebb tudósok arra következtettek, hogy egy újonnan érkezett Mallyssa imádóhoz címezték az ,,egysorost”. Jelentésével nem sokat törődtek, mígnem az 1M.009. évében fel nem tűnt egy addig ismeretlen írásfejtő, és kódexmásoló, Draa Ongar. Titkon rengeteget foglalkozott az irattal, ugyanis az utolsó sorban ő mást látott, mint elődei., kik azt állították, aki Beavatottá válik, az eladja a lelkét, s a lehető legmélyebbre süllyed a az élet bizonyos terein. Ongar ezt cáfolta, hisz képtelen őrültségként tekintett azon megállapításra, miképpen ezen papok lélektelen fattyakként róják a sötét éjjelt, szertartásaikhoz áldozatok után kutakodva.

            A tudós nagy felfedező hírében állt, és egyszer az árnyak leple alatt egy zsoldos csapattal a háta mögött nekivágott az ismeretlen kultusz felfedezésének. Az Örökkévaló-t hívogató szektáknak sok évig nem bukkant a nyomára, és már éppen feladni készült, mikor egy viharos éjjelen az erdőben bolyongva a kis csapat rálelt egy ligetre. Először barbár munkának tünedezett az ezernyi emberáldozat, kiket a fákra fellógatva különböző szakrális ábrázatokat alkottak velük, de voltak árulkodó jelek. Ongar napokig nem tágított a jelek mellől, melyek a kősziklákba voltak vésve, enni, és aludni sem tért vissza a táborhoz, ahol a zsoldosok egyre csak várták, hogy legyen valami eredménye a kutatásnak. Feljegyzései sorra készültek, de valahol mindig zsákutcába szaladt. Az ősi irat alapján eljutott egy bizonyos pontig, de az egyik éjjelen valami történt. Egy sötét és rejtélyekbe burkolózó jelenés ragadta magával az egész tucat zsoldost, s magát a védtelen tudóst is. Nem maradt a tehetetlen Draa Ongar-ból semmi, a vértől mocskos csonkokat leszámítva.

            Hónapokkal később az Inkvizíció portyázó csapatai, kik szintúgy a Beavatottakat keresték, rátaláltak a  furcsamód  érintetlenül maradt iratokra, és időt nem vesztegetve azokat a Birodalomba szállították. Ott sok-sok tárgyalás után eldőlt, hogy a tudósok tovább dolgozhatnak, s az Inkvizíció munkássága ott véget is ért. Senki nem emlékezett meg a tudósról, kinek halála az egész világ racionális részét feje tetejére fordította.

            1M.010.  Ongar iratainak segítségével feltérképezték azon kultusz alapjait, melyre a mélységes mély erdőkben bukkant rá a tudós. ,,A jelekben erős, és rég kihaltnak hitt mágiát érzek. Nem merem megkockáztatni, de lehet, hogy egy letűntnek vélt korszak ismét feltámadni látszik. Ki merem mondani, hogy az Ősmágia legalapvetőbb vonásai fellelhetőek a rúnákban, s a ligetekben kivéreztetett holtestekben, melyek valószínűleg valamilyen szakralitás jelképei. Ocsmányak, s néha mikor elmegyek alattuk, mozdulni látszanak”.

            Ezek után pár nappal írta le, hogy a holttestek eltűntek az egyszerű gerendákról, s valamiféle állati, s emberi tetemekből éledt förmedvény rontott rájuk. Lassan, és hidegen közelített a felfegyverzett társaság felé, de azok közel sem voltak fölkészülve egy ilyen támadásra. Árnyékról-árnyékra lopózott a szörnyeteg, itt-ott fölbukkanva, s el-el mardosva a katonákat. A beszámolóban véres jeleneteket ír le, s láthatóan gyorsan jegyzetelt. A tudósok szerint Ongar meg sem próbált menekülni.

            A fenevadról nem tudott részletes beszámolót írni, de majdnem életszerűen leírta, hogy mit is érzett akkor. Olyan szívbemarkoló félelmet, melyet ember nem tud elképzelni. A halántéka lüktetett, kezei remegtek, mozdulni nem bírt. A katonák képtelenek voltak megvédeni magukat. Mindig kiszámíthatatlanul mozgott a támadó, és a csata roppant gyorsan eldőlt.

            A tudósok elképzelése szerint már majdnem a teljes kultusztörténet megfejtésénél vannak. Akképpen gondolkodnak, hogy akár már holnap rájöhetnek, ki, vagy mi is az a Mallyssa. Most már bizton tudják, hogy az Ősmágia hatalmas szerepet játszik a kultusz törvényeiben, s ha ez igaz, akkor több ezer év történelmét kell majd átírni, s a Birodalom, s az egész világ kérdőre lesz vonva az elveszett évekért.

            Az Asgyr írástudók fejtették a mágiákhoz vezető dolgokat, de másra egyelőre még nem bukkantak. Valószínű, hogy a Beavatottak nem a saját erejüket használják. Fizikumuk gyakran még a szimpla életműködésekhez is kevésnek tűnhet, de gyorsak mint a villám, és mintha minden zugát ismernék a világnak.

            Sok beszámoló van a Renegáció minden területéről, hogy ezekhez hasonlatos jelenésszerű alakokat véltek felfedezni a sötét éjszaka rémisztő leple alatt. Még a Birodalmon belülről, sőt még Engima legtávolibb, s legbarátságtalanabb vidékéről, az Északi Ötök területéről is kiszűrődtek ezekhez hasonló pletykák. Asmyrac, az Asgyr-ek fővárosában is jelentettek egyetlen esetet, de a vérfürdő, melytől tartottak, nem következett be.

            A Beavatottak természete olyan szeszélyes, mint az imádott Mallyssa-é. Sokszor csak halált hoznak, s senki sem tudja, hogy milyen okból. Mivoltuk teljes rejtélybe burkolózik, és sokszor csak levadásznak valakit, de a préda testét kifosztatlanul hagyják a helyszínen. Olybá tűnik, számukra a vadászat inkább a kultusz része, és szórakozás, mint célzott cselekvés.

           

,, Egy kultusz fölébredése. Egy sötét, és eddig zavartalan fenevad feltámadása. Úgy érzem áthaladtam egy olyan határon, melyen nem szabadott volna.

 

            Mallyssa természete változó. Mint azt az előbbiekben leírtuk már, kevesen tudják ki is ő. Talán a legmegfoghatatlanabb jelenés Enigmában, s kultusza kegyetlen, és a legsötétebb mágiákkal tűzdelt.

            Nem mellékesen Mallyssa maga az őskáosz, kiből a mindenség lett. Habár Őt is valaha régen szinte a semmiből teremtették meg az Érinthetetlenek, mégsem rendelték maguk alá, hisz Mallyssa nem élő. Sosem élt, hisz ő maga a halandók eredete, kit szétszaggatva megalkották Enigmát.

            Az égi tanítások szerint nem mások, mint a ,,teremtő” istenek voltak azok, kik őt felszabdalták, de a valóság mást tükröz. Az Érinthetetlenek teremtették az Örökkévalót, s ők is szabdalták darabjaira azt, hogy majdan megalakuljon azon világ, mely még a sötétségbe burkolózott, s oly rejtélyek övezték, melyek nem halandóknak valóak. Eleinte az illúziókkal, rettegést keltő jelenésekkel tűzdelt semmi volt Mallyssa, de a Teremtő Kezek darabjaira tépték, hogy elválaszthassák a sötétséget a fénytől, az eget a földtől, az életet a haláltól.

            Mardosó karmok, örökké figyelő szemek, halkan suttogó, agyarakkal tűzdelt állkapcsok. Ezek tarkították réges-régen Mallyssa testét, de az Érinthetetlenek másképp képzelték el a halandó jövőt, így visszaszorították a sötétséget, s apró mécsesekkel díszítették az akkor még örök sötétségbe borul eget. Csillagok, ekképp nevezték el őket. Bár csak kicsiny részét képezték a világnak ezen tiszta jelenések, mégis tiszta volt az út, hogy minden oly világos legyen, mint az életsík Enigma fölött.

            A planétának két napját lángoló üstökösökből illesztették össze, akár a darabjaira szakadt üveget, mely valakinek az életét jelentette. A Samuna, az ,,Északi Nap”. Furcsamód csak akkor ragyog fent az égen, mikor eljő a dermesztő tél a világba. Fénye gyenge, s hideget sugároz, egész testében azúrkék. Mikor a három havi tél elközeleg, egész Enigma árnyékba borul, s az árnyékban megbúvó rémek ismét előjönnek, hogy szentségtelen praktikáikkal a halandóktól az életet vegyék el. Samuna testvére Ann volt, ki a a világosságért, melegért felelt, s fivérével állandó viaskodásban élt. Samuna mindenáron magáénak akarta az örökkévalót, de Ann tüzes sugarai mindent megmelengettek, csak a tél közeledtével halványultak el, s lettek az erőteljesből erőlködővé.

            Mallyssa, mint az írva vagyon, nem élőlény. Mikor a világ egyensúlya fölborult, a legfontosabb alkotóeleme elszabadulva megpróbálta elsötétíteni az eget mindörökre. Ez az erő a mára már rég elveszett Ősmágia volt, melynek másik nevét Enigmában senki sem tudja, még a legősibb beavatottak sem. Azt a nevet, melyet csak az Érinthetetlenek mondhattak ki, oly szörnyűséges volt. Csak rájuk nem gyakorolt hatást a jelentést, melyet magában hordozott..

            Az Ősmágia teljes pusztulásra késztet mindent, mihez kezei hozzáférnek, s ki lenne képes elbújni előle? Nincs hadsereg, mely kitérhetne útjából. Azonban, hogyha a mágia ezen típusát  megfelelően használja valaki, akinek elég hatalma van hozzá, az nem csak a pusztításra lesz képes általa. A teremtés áldása is a kezében lesz, mely a legnagyobb hatalom, s halandó nem érheti el, teljesen mindegy, hogy mennyit él.

            Habár a Teremtő Kezek valóban szerették volna megteremteni a harmóniát, arroganciájuk a tökéletesség érzetben túlnőtt mindenen. Nem voltak hajlandóak egy idő után saját teremtményükre ügyelni, így utolszor még lenéztek a zűrzavartól szenvedő Mallyssa testére, s hosszas évezredek alatt ugyan, de megteremtették az Őröket, majd végleg hátrahagyták Az Eredetet.

            Az Őrök egy fájdalomtól terhes világba születtek bele, melyből nem volt menekvés. Képtelenek voltak kitörni az árnyak birodalmából, így elkezdték azt megismerni. Beletörődtek sorsukba, s egyenként elindultak az ismeretlenbe, hogy végül ők lehessenek az urai mindannak, melybe megszülettek.

            Sok-sok évezred telt el azóta, mióta az Őrök kiemelkedtek az Őskáosz képlékeny, és változékony anyagából. Megszilárdultak, s kezdték felfedezni erejüket, melyet az ismeretlen atyák adományoztak nekik. Próbálgatták teremtő hatalmukat, mígnem figyelmesek nem lettek valamire, mely eddig elkerülte tekintetüket. Hatan nem kerültek elő a felderítő útról. Hat Őr eltűnt szőrén-szálán, s senki nem tudta, hogy mi történt velük. Egy évtizedig keresték őket, majd mikor az sikertelenül végződött, feladták, és beletörődtek a veszteségbe.

            Ugyanebben az évtizedben Mallyssa egyik sarkában hat névtelen hatalom rábukkant egy félbehagyott munkára. Egy planéta volt az, s roppant lehetőségek tárházát sorakoztatta föl. Mivel kiléte rejtély volt a világnak, Enigmának nevezték el. Körülállták, és halandókat fölülmúló kíváncsisággal fürkészték az ismeretlent. Járták a földeket, tengereket, feltekintettek Enigma egére, és mikor már kiismerték magukat mindenütt, megállapították, hogy a planéta oly hatalmas lehetőségeket rejt, de senki nem használta ki. Enigma üres, érintetlen, tiszta volt.

            A hat Őr saját testéből kezdte megformálni a halandókat, kiket azelőtt időtlen időkig tervezgettek. Kialakították a láncolatát az evolúciónak, s egy rendet formáltak meg, melyben ezek az érzelemmentes bábok élhetnek.

            Időtlen idők óta rótták a világot a halandónak nevezett teremtmények, kiknek éppen annyi hatalom volt kezükben, hogy saját életüket fenntartsák. Ezzel egy időben az Őrök úgy döntöttek, hogy más nevet adnak maguknak. Isteneknek kezdték hívni önnön alakjukat, és lassan elfelejtették, hogy honnan jöttek, és, hogy kik voltak ők valaha.

 

Evara, A Tanító, A Mester, A Kéjvadász, Evarassana, A Teremtő

 

            Evara, ki mind közül a legtöbbet töltötte el az Őskáosz sötétjében, olyan tudások birtokosa volt, melyekre bármelyik testvére irigykedhetett volna. Ők mégis felül emelkedtek ezeken az érzéseken, hiszen mégis csak halandó tulajdonságok voltak.

            Evara-t főistenként jelölték meg a teremtményei, kik érzelemmentes tudatlanságukban rendszeresen áldoztak neki. Ugyan jóságos öregként emlegetik, de ez nagyon messze áll a valóságtól. A Tanító teste sötét, fájdalomtól virító arcokkal tűzdelt köpönyegbe burkolózott. Ki tekintetét meglátja, rögvest megháborodik annak elméje. Szemei folyékony, ébenfekete Ősanyagból álltak össze, s hatalmas egységes fekete szembogara a legrátermettebbekben is megfagyasztja a vért.

            A Mester gyűlöli önmagát ocsmány kinézetéért, s ezért állandó önsanyargatásban él, mellyel csak tovább rontja önnön formáját. A fejek, melyek álcáját fedik, azoknak arcai, kiket hatalmával oda zárt be, hogy azok táplálják erővel. Mindenféle rémség, melyek az Őskáoszból rontottak a hatokra, mikor a Hatok eltévedtek a sötét rengetegben. Evara teste nem mindig volt olyan, amilyen a jelenben is. Gyönyörű volt, akár a tiszta égbolt, amin ezernyi csillag ragyog, megvilágítva az eltévelyedett gyermeknek a hazafelé vezető utat. Ő mindenkivel felvette a harcot, s nem kímélte testét a támadások elől, így az egyik bestia mérge megfertőzte elméjét. Állandóan rettegésben él, hisz úgy érzi egyszer ismét az Őskáoszé lesz teste, s az önsanyargatással próbál utat találni magának a sötétből. A méreg még most is fertőzi elméjét, és annak kíséretében, ahogyan egyre csak mélyebbre kerül a fájdalom tengerében, úgy bújik Evara egyik formából a másikba.

            Mostanra egykor aranyként csillogó teste kifakult. Lüktető, sápatag, szürke, prémszerű miazma borítja egész testét, melyből ki-ki bújnak a felemésztett emlékek, ordító fejek képében. A méreg elfertőzte valaha volt tökéletes orcáját, s helyébe egy szörnyűséges pofa került, mely semmire nem hasonlít. Szemei minden pillanatban folyékony ólommá válhatnak, szája kiszáradástól szenved, s orra teljesen benőtt, szinte alig látszik.

            Mivel ezen szörnyűségek történtek vele, úgy gondolta nem tehet mást, fájdalomtól vezetve sanyargatja a testet, melyről állítja, már nem az övé, csak lelke él benne.

            Mikor nem ostorozza a mérgektől, s fájdalomtól terhes önmagát, az ősi tanokba ássa magát, hisz mára már csak ott találhat örömöket, vagy menedéket. Mocskos vágyakat hajszol, élvezeteket próbál kicsikarni mindenből, amit talál, de a halandókat nem akarja ezekkel a szentségtelen ,,ellenmérgekkel” fertőzni. Amíg Evara saját maga által kreált fájdalmának akar véget vetni ezekkel az örömökkel, addig a tiszta tudást mind-mind megosztja követőivel. Nem fukarkodik az áldásokkal, hisz tisztán átlát mindent. Önzőségét levedlette rég, s mára már csak a jótettekre való vágy hajtja a halandók irányában. Azonban, mikor teljesítette teremtői kötelességeit, visszatér Mallyssa sötét zugaiba, hogy még több élvezetet csikarjon ki a mélységes zűrzavarból, s közben minduntalan ütlegeli magát, mert a méreg szűnni nem akaró hatása egyszer egy teljesen új szörnyeteget fog kreálni belőle, s ő inkább elpusztítaná magát, minthogy a Sötétek teremtményei közé kerüljön.

            Követőit nem mint halandókat tiszteli, hanem mint utódokat, kikben a tudás csíráját vetheti el, mikor új bölcsességekre bukkan Mallyssa kiismerhetetlen zugaiban. Ezzel együtt ő volt az, aki felfedezte, hogyha érzelmeket adnak a planétát járó élőknek, akkor szörnyű sors vár mindnyájukra, s az irányítás lehet, hogy elvész az érzelmek hatalomra jutásával együtt. Bár terve megfelelő lett volna mindaddig, míg egy felsőbb hatalom bele nem szólt ügyébe. A Hatok teremtményei egyik napról a másikra kezdték felfogni érzéseiket. Az istenekben rettegés vert tanyát, hogy képtelenek úrrá lenni azon, ami odalent elkezdődött. Minden Ember, Asgyr, Leon, Denghal érezni, s álmodni kezdett. Felfogták, hogy miféle birodalom van körülöttük, pusztítani kezdtek, s civilizációkat hoztak létre.

            Enigma mögött egy újabb létsík létezése kezdődött meg, mely még a Hatok szeme előtt is rejtve maradt, mígnem már túl késő volt. Az Álomvilág, mely teljesen kusza mása az eredeti planétának, szülni kezdte az álmokból összefonódott létformákat. Hosszú évezredeken keresztül titokban maradt a létezése, de egy sötét téli napon olyan rémek bukkantak föl Enigma sértetlen földjén, melyről senki sem tudta, hogy honnan jött. Rémséges szörnyetegek pusztítottak ki teljes halandó városokat.

            Enigma istenei képtelenek voltak elfogadni munkájuk kudarcát, így hosszas töprengés vette kezdetét, hogy miként vessenek véget a hirignek, mely a hatok gondolatainak összefűzése alatt is folytatódott. Tömegével gyűltek odalent az élettől igazságtalanul megfosztott halandó tetemek, melyekre a varjak éhesen pillantottak.

            Nap nap után véres leszámolások követték egymást, mígnem végül Evara hozta meg a sorsdöntő fordulatot. Fegyvert adott teremtményei kezébe, hogy azok ezen tudással megvédhessék magukat. Kiismerték a fegyverforgatás művészetét, s kíméletlen küzdelembe vetették magukat. Eleinte félénken, majd félelmet nem ismerő hősök vezetésével rohantak neki a karmokkal, s agyarakkal támadó ellennek.

            Enigma világa veres árnyékba borult. Héroszok születtek, nagymesterek buktak el a küzdelmek során. A fegyverek áldása kísérte útján a halandót, de a földön járó nép rájött, a fegyverrel kivívhatja magának a világsík egész területét.

            Mikor az álomlidércek fenyegetése elült pár hónapokig, akkor kezdődött csak meg az istenek számára a rémálom. A halandó szívekbe költözött érzelmek gyarlóságot, hatalomvágyat, nagyravágyást hoztak az élősíkra. Egymás ellen fordították tudásukat, hogy saját népük felemelkedhessen. Ki a mágiát, ki a fegyverek feletti hatalmat érezte magáénak, s szövetségek alakultak, hogy végül egymást is hátba döfhessék a végjáték eljövetelekor.

            A pusztulás árnyai megkísértették Enigmát. Mondhatni nem volt talpalatnyi föld, melyet ne piszkolt volna be friss veres pír, melyet a halandó festett reá önnön tudatlanságából.

            Evara, mindennek szemtanújaként csak jeges tekintettel révedt a semmibe. Halál kísért halált, s ő nem tudta honnan jő ezen roppant gyűlölködés. Az érzelmek tengere elöntötte Enigmát, s ezzel elhozta az új kort, amikor már a halandó is rendelkezik szabad akarattal, s kimondhatja másik élő társa felett a halálos ítéletet. A Tanító gennyedző könnyei bemocskolták arcát. Ében cseppek hullottak alá, mikor leszállt, hogy végigjárja a pusztulás mezeit. Evara sírt. Zokogott mindezek láttára. Nem is akarta visszatartani. Belenyilalltak az emlékek, ismételten emlékezett arra, hogy ki is ő, honnan jött. Nem emlékezett atyjára, sem valaki olyanra, aki az élet keserű gyümölcsét adta volna néki.

            Valaki őrült játékot játszott a Hatokkal. Akárcsak a tudatlan gyermek, egy ismeretlen erő megtréfálta mindnyájukat, s dugába döntötte a mindenséget, melyet az istenek annak neveztek. Azt beszélik, hogy Evara talált egy apró gyermeket a holtak között. A szúrás, melyet halálosnak szántak neki, nem vitte el a holtak közé. Lassan ölébe vette, de saját arcát eltakarta, hisz nem akarta, hogy a gyermeket a rémület vigye a sírba. Felállt, s kivitte a tetemek közül az apróságot, ki nem lehetett idősebb hat esztendőnél. Evara kimért léptekkel fellépdelt a várost körülölelő dombokra, amelyek mögül halk, de egyre erősödő csörömpölés hallatszott.

            Mikor Evara kilépett a fák árnyékaiból, végignézte, ahogyan ember és ember veti magát véres küzdelembe. Csak állt az alacsony hegygerincen, s letekintett a teremtő rémálmára. Harci gépezetek, csillogó vértezetek, melyeknek fényét a vér tompítja, fekete lángok között edzett pengék csaptak össze aznap. Lassan csordultak ki ismét az égető savra emlékeztető fekete könnycseppek a főisten szeméből. Tehetetlen volt. Az elfecsérelt életeket nem adhatta vissza, s aznap Ő egy hatalmas, s elkeseredett elhatározásra jutott. Mikor visszatért trónusára, nem tekintett le többé a halandókra. Nem érdekelte milyen sors vár rájuk, a tudást, mit eddig oly szívesen osztott meg a tudatlanokkal, soha többé nem adta senkinek. Evara végleg elfordult Enigmától, hogy csak saját kedvtelésének élhessen.

            Többé nem érdekelték kínja, sőt, saját hasznára fordította azokat, s örömöket kovácsolt mindenből. Elmenekült a sötétség katlanjába, s azóta sem tért vissza. A Hatok fölbomlottak, s minden istenség mást kezdett el képviselni. Köztük is viszályok keletkeztek, s ezeket a viaskodásokat a halandók vérével tisztázták. Sok ezer harcos bukott el naponta, majd nemsokára az új korszak végleg bekövetkezett, a Halandók Kora.

            Mindenki abban a hitben élt azonban, hogy Evara nyom nélkül tűnt el a semmiben. A gyermekről senki sem tudott, csak azon kevesek, akiknek kezébe adta, s rájuk bízta a jellel megáldott utódot, aki magányosan járja majd Enigma haraggal teli életsíkját.

 

,,Ha már hagytál magad mögött valami maradandót, akkor lépj csak a csábítás

útjára!”

 

            Evara szolgáit mindenütt hatalmas tisztelet övezi. Tudásukat szűk körökben öröklik az utódok, kiket az ég jelei alapján választanak maguk közé. Nincs olyan Felsőbb Hatalom, kinek az útja keresztezné bármilyen módon is a Teremtő útjait.

            Bár tudásuk roppant kiterjedt, utódokat mindig kell nemzeniük, vagy örökbe fogadniuk, hiszen istenük távoztával nem kerülhetnek jelek a halandókra, mely a ,,Felsőbb Kiválasztódásként” van számon tartva. A többi istennel ellentétben csak egyetlen módon juthat el egy halandó a gyarlóságából az öröklétig. Evara ,,Gyermekét” fel kell keresniük, de ez eddig az ismert korokban egyetlen teremtménynek sem sikerült, s azt sem tudják, vajon sikerülhet-e egyáltalán.

            A Gyermek egy ismeretlen csoport tagjává lett, kiket maga Evara bízott meg az apróság őrzésével, hogy ha eljő az ideje, akkor ő legyen, aki a sötétségbe fényt hoz. Ő az egyetlen halandó, aki hordozza Evara jelét, s csak ő adhatja áldását mindazokra, kiket ő érdemesnek tart A Teremtő fényére.

            A főistennek nincsenek szolgái, vagy szolgálói. Mind egyenrangú papok, akármilyen életük is legyen. Aki az Ő nevére esküdött fel, valószínűleg eleinte fel sem fogja, hogy mekkora átkot kell vállán viselnie, hisz végleg isten nélkül marad. Szent szimbólumokat hordozhatnak ugyan vértezeteiken, de végbevihetik Enigmát, s magát Mallyssa-t is megrengető hőstetteiket, akkor sem ég bele bőrükbe a jel, melyet a kiválasztottak hordozhatnak csak.

            Mint Evara Gyermeke is hagyaték volt az utókor számára, az a mágikus kör is egy része végrendeletének, mely minden az ő jele alatt harcolónak, vagy tanítónak megmutatja a megvilágosodás felé vezető utat. Minden Őt szolgáló halandó hihetetlenül fogékony lesz a világi tanokra. Neurotikus virtuózokként száguldanak át a tudás labirintusa fölött, melyen az egyszerű gyarlóknak keresztül kell magukat vágniuk, s könnyedén emelik el a tudást minden harctól mentesülve. A bölcsességhez vezető út a kívülállónak érthetetlen, de Evara papjainak is meg kell küzdeniük a Felsőbb Értelem megszerzéséért. Amíg a többi rend küzd a saját tudásának bővítéséért, addig az Evarassanitáriusok a saját tudásukért ugyanannyit küzdenek, de a végeredmény sokkal kecsegtetőbb, hisz olyan bölcseleteket tudhatnak végül magukénak, amiket senki más nem tudhat soha.

            Több ezer éven át keresték-kutatták azt a titkos rendet, mely magához vette a kiválasztott ifjút, de sorra kudarcot vallottak a remekebbnél-remekebb lovagok és hősök, kiket az útra küldtek. Elvesztésük roppant nagy veszteség volt minden egyes alkalommal. Minden alkalommal rajtaütések végeztek a kiválasztott csapatokkal, s azok, kik nem haláloztak el a viaskodásokban, ugyanolyan támadókról adtak hírt a legközelebbi rendházba való visszaértük után. Mélykék köpönyeg, alatta csillogó aranyból vert, edzett vértezet, melyen semmilyen fegyver pengéje nem ejthet sebet. Azok a színek, mik Evara-t is díszítették ,,bukása” előtt. Sokan jelként értelmezték a hirig sorozatot, s a kutatások abbamaradtak, hisz a színek, amiket a Legfőbb is viselt önmagán nem tudatosulhatott volna a halandókban, hogyha csak Ő úgy nem akarta volna.

            Evara az Őskáosz végtelenjéből néz le Enigmára, de ami ott történik, azt nem az a szörnyeteg teremtette, aki belőle lett. Arcát homály fedi, kezei elsorvadt, fekélyektől dagadó karomhalmokká lettek. Mikor már látta létezése végét, bebörtönözte testét az Örök Semmibe, hogy ne árthasson senkinek, mikor már nem fogja tudni uralni azt, ami egyszer oly gyönyörűen tündökölt a sötétségben. Kábult extázisból kémleli, s csak halk hörgéseket hallat, de senki nincs ki meghallja őket. A túlhajszolt örömök végeláthatatlan hálójában vergődve Evara végleg felemésztette önmagát, és egy oly szörnyeteg született belőle, aki egyszer még előbújik rejtekéből, s akkor évezredes sötétséget hoz majd Enigma vérmocskos földjei felé, hogy megmutassa a valaha volt teremtő hatalmának új formáját.

 

 

           

Semira, A Tiszta, A Tisztító Tűz Mestere, A Vérivó

 

            Evara távoztával Semira lett az Ötök mestere. Lényegre törő, és vérszomjas kilétét eddig homály fedte, de mikor színre lépett, sok minden megváltozott, hisz azt képviselte, mi a lovagrendek legnagyobb erénye. A Tisztító Tűz Mestereként emlegették.

            Testén éktelen forradások húzódnak, s bőre alatt lávaszerű forró vér csörgedezik. Bőre kősziklára hasonlít, mely az évek súlya alatt megrepedezett, s alóla kilátszik a gyöngéd, veres hámréteg. Arcát főnixtollakkal ékesített álarc fedi, s még senki fia nem vethette rá tekintetét Semira igaz orcájára.

            Eleinte minden terhet ő akart magával cipelni, hisz állítása szerint négy társa képtelen lett volna rá. Önképét mindennél többre becsülte, így elsőként ő volt, aki tettlegességgel avatkozott bele Enigma vérgőztől párás, dühtől és háborútól feldúlt világának menetébe. Minden idejét felemésztette az, hogy figyelemmel követte a halandó népeket, s az ő nevét kiáltókat megáldotta. Félelmet nem ismerő lovagrendek, papi rendek alakultak, hogy igéit terjesszék.

            Semira-n, mikor látta, hogy beavatkozásai sikeresek, s senki sem állhat útjába, eluralkodott a teljes önimádat. Mindenhol saját magasztalását hirdette, halandó követői pedig vakon cselekedték azt, mit ő megkövetelt tőlük. Teljes erdőségeket pusztítottak ki, s állítottak helyükre levadászott démonológusokat, okkultistákat, s kultista tetemeket, majd mindet felégetve imádkoztak A Tiszta istenhez. Az elmék háborodtak meg, miközben istenüknek szolgálatot tettek, s ezernyi harcos bukott el minden percben, s mindez egy cél nélküli véres világért.

            Azt tartották, Semira az elesettek vérét issza, s az áldozatokból merít erőt, melyeket a halandók állítanak neki. A világ rossznak látta amit a Vérivó művelt, s egyre többen fordulta kultusza ellen, de mindhiába, hisz így is maradtak elegen a leszámolásokhoz. Nem volt egységes ellenállás, mely eredményt érhetett volna el Semira seregei ellen.

            Sorra nyíltak meg a kapuk a jelenlegi főisten előtt, de furcsamód, ő nem ragadta meg soha az alkalmat, hogy világégést idézzen elő. Sokan ördöginek érezték, ami lent történik, köztük az Ötök maradék négy tagja is. Az igazság azonban távol állt attól, hogy Semira a gonoszságot helyezte előtérbe, s mikor megkapta a Tisztító Tűz Mestere címet, mindenki tudta, ráillik a név.

            Követői azért égtek féktelen tűzben, mert lelkük így védve volt minden démoni behatástól, s az énkép, melyre Semira oly büszke volt, maga a világ volt. A tömeges mészárlások Álomfertőzött falvak, s városok ellen történtek, de míg ezek a tények napvilágot láttak, addigra a Vérivónak tömérdek ellensége gyűlt, s így kultusza visszaszorul évezredekre. Sokan még a világos tények ellenére is ellene vonultak, és ezernyi követőjét vadászták le nap mint nap, így a cél, ami oly  igaznak hatott, most már teljes kudarc volt.

            A Tisztát ez nem érdekelte. Titkon a leghőbb vágy volt látni, ahogyan a világ megtisztul ezernyi rémségtől. Siratta a hősöket, kik nevében buktak el, de tudta, a károm szavak, mik őt illették egyszer, nemsoká eltűnnek a világból. Semira-t nem érdekelte a jelen, ő a jövő képének élt, s amiről álmodott, az be is teljesedett. Keserű győzelmet tudhatott magáénak, de a Álomlidércek visszamenekültek odvaikba, Mallyssa sötét esszenciái végleg visszatakarodtak az üresség sötétjébe, és Enigma burka megszilárdult,  így az Őskáosz rémei soha többé nem tudnak majd zargatni egyetlen halandó teremtményt sem. Ugyan Semira-nak innentől örök küzdelem lesz az élete, hogy megakadályozza Az Eredet bestiáinak közeledését, de sorsát már elfogadta. Száméra a harc soha nem szórakozásnak, hanem szigorú kötelességnek számított, így halandó követői is ugyanezt az elvet vallva vonulnak hadba, hogyha hívja őket a kötelesség.

 

,,Ragadj kardot, s üvöltsd istened nevét a messzibe, hogy az Álom is meghallja!”

 

            Semira szolgái kötelességtudóak, erősek hitükben, s a harcban megrendíthetetlenek. Barátként hűségesek, de bizalmukat nehéz elnyerni.

            Főleg az emberek körében elterjed vallás, s könnyen megérinti azokat, kiknek lelke fogékony a fanatizmusra. Nem törődnek puszta halandók kicsinyes gondjaival, ők egyetlen célt tűztek ki maguk elé, hogy vég nélküli istenszeretetben szolgálhassák Semira-t. Ezen harcosok nem törődnek azzal, hogyha két ostoba ember összekap a főtéren, vagy egy pár viaskodó fél felborítja a város rendjét, nekik nem kötelességük szétválasztani őket.

            Egész napos kiképzéseket tartanak rendházaikban, s az életet is úgy élik, mintha az kiképzés lenne. Egész halandó mivoltuk a harcokról szól. A harcról az  életben maradásért. A hatalmasabb paplovagok egyvégtében képesek két napig küzdeni egymással. Mikor már hatalommal rendelkeznek, nem életre-halálra folyik a küzdelem, azonban amíg csak tanoncként élik az életüket, könnyen belehalhatnak a kegyetlen kiképzésbe. A fegyverek Nagymestereiként ismeretesek messzi földön, hiszen kitanulnak minden nemű vívóeszközt, hiszen az életben maradásért vívott küzdelemben nem sok szabály van.

            Semira szolgái közül a legkisebb is könnyedén lefegyverez egy egyszerű haramiát, akikkel útjaik során bizony sokszor összetalálkoznak. Megtanulják hitüket erőként felhasználni, s akármi is kerüljön útjukba, azt könnyedén szétzúzzák. Ha egy harcos mégis elbukna az ütközetben, vagy még az előtt, a veszteséget rögvest pótolják, s helyébe állítanak egy másik harcost. Meglehet, hogy mivoltuk istenük körül forog, de az elveszetteket sosem feledik. Minden egyes halandó veszteség hatalmas tragédia a rendek számára, s nincs olyan holt, kinek testét fel nem kutatnák, és tisztességgel a nyugalom tengerére nem engednék.

            Vannak oly kevesek, kik nem fanatizmussal, hanem céltudatossággal, és racionális szolgálattal érik el a Magasabb Erő világát. Ki egyszer belekóstol a keserédes gyümölcsbe, mely újabb kapukat nyit meg a harcos előtt, sosem akarja majd elengedni azt. Nem véletlen hát, hogy Semira egyik rejtett neve Vérivó, hisz akik képesek feladni emberségüket azért, hogy minél tovább szolgálhassanak, s ésszerűen teszik azt, nem pedig saját testüket nem kímélve, azoknak teste halovány elváltozásokon megy keresztül. Metszőfogaik parányit megereszkednek, s szinte láthatatlan vércsatornák nyílnak bennük, melyekkel képesek lesznek a vért éltető anyaggá alakítani magukban, s így nem lesz szükségük sem ételre, sem italra, de még pihenésre sem jó darabig. Az, ki eléri, hogy Vérivó váljék belőle, érzékennyé lesz Ann sugaraira, s négy-öt naponta árnyékba kell bújnia, hogy kipihenje fájdalmát, mely addig gyűlt benne. Ez a gyötrelem nem tudatosul bennük addig, amíg betartják a természet szabályát, de ha több időt töltenek kint, akkor irdatlan villanás hasít beléjük, s lassanként összeroppannak a kínok alatt.

            Legendák szólnak Ymniss con Rhada nagymesterről, aki egyszer Semira hadseregének élén állva vezette azt hadba, de az ellen oly túlerővel bírt, hogy a csatának csak egyetlen kimenetele lehetett. Az utolsó hadjáratok közt volt ez, s Mallyssa mocska által besározott fenevadak ellen vívták, kik elszakadtak valódi otthonuktól, s elméjükbe az Őskáosz szennye ülepedett le, mely megkövetelte, hogy gyilkoljanak, és gyilkoljanak, és megállás nélkül csak öljenek. A tények azt igazolják, hogy a rendház nagymesterének testét sehol nem találták az ütközet végeztével, pedig expedíciók is indultak a megtalálására. Követték az ellenséges Denghal hordát egészen Salkirya határáig, s ott a Leon határőrséggel együttesen leszámoltak a vérszomjas hordával, de Rhada-ra nem bukkantak rá.

            Egy hónapig gyászba borult az egész Birodalom, hisz a lehető legnagyobb veszteséget szenvedték el. Szertartások folytak, hogy a leghatalmasabb vezető lelke hazatérjen. Mindenki gyászos maszkákba öltöztette önnön testét, s némán vonultak végig nap mint nap az utcákon. Virágmenetek, és néma szónoklatok követték, melyeken a rétor nem szólalt, de kántált az egész tömeggel. Mély, sirámokkal teli zúgás vette be magát a hegyek közé, melyet a nép keltett.

            Egy árny osont végig azokon a napokon Winderra hegygerincein, s letekintett az onnan jól látható Birodalmi fővárosra. Kecses, gyors léptekkel közeledett napról napra. Mindig ugyanannyit tett meg. Egyetlen mérföld volt a napi út, melyet végigszökellt. Ymiss con Rhada aznap nem esett el a háborúban. A biztos halál a küszöbön állt már, de ő nem engedte be. Elkerülte a kaszást, úgy, hogy istene bele sem avatkozott dolgába. Egyedül nézett szembe a sötétséggel, s az, mikoron látta, hogy nem győzedelmeskedhet a nagymester fölött, szövetséget kötött vele. Rhada, a Vérivók legnagyobbja még hatalmasabb lett. Egy egyszerű mozdulattal képes volt a halandó vérét kiszipolyozni, bármily messze is legyen az. Csak belenézett valakinek a szemébe, s kisvártatva az már a mester szolgálatába szegődve kísérte őt útjain. A nagymester előtt két lehetőség állt; Semira-nak adja a tudást, vagy saját érdekeit kezdi vele hajszolni. Ő bölcsességében az istenségnek adta mindenét, s az megajándékozta az életre való képességgel.

            Rhada egy hónapos bolyongása után a halál mezein, ismét visszatért a Birodalomba. Testét immáron két jel díszített, melyek közül az egyikről senki sem tudta mivoltát. A halál pecsétje. A sötétség bélyege, s ezzel együtt annak hírnöke is lett a nagymester. Semira nem hagyta meg a mestert Vérivónak, hisz a halál jelét megtisztítja Semira szignója, s így a teljes szentség nevében Rhada lett az első Nosferatu, s a nép még most is feltekint emlékére. Habár éles ellentétek húzódtak a halál szolgáinak ezen formája, és a szent fény szolgája között, Semira áldása legyőzte a sötétséget, s a külcsín ellenére megmaradt a hős elméje eredetijében.

            Mikor a nagymester megerősödött alakja megjelent a városban, s a gyászoló nép között, a csend mely eddig oly zavaró volt, most örömtelivé, kíváncsivá avanzsált. Rhada kilépett a szónoki emelvényre. Halkan Semira himnuszába kezdett, s minden paplovag könnyektől barázdált szemmel kezdett bele az énekbe, mely beharsogta az egész Birodalmat, s minden ellenséges lélekbe félelmet bújtatott mindörökre.

            Semira nagymestere óta nem volt még egy Nosferatu a világon, de világossá vált, hogy aki elég merészen, s magabiztosan, ésszerű elvekkel az oldalán harcol, s képes elkerülni a halált egy óvatlan pillanatban, annak akképpen sikerülhet, mint a nagymesternek.

 

 

Ljold, Kiválasztódás, Káosz, Ellentétek, Őrület, Zűrzavar

 

            Ljold (Jold) Semira éles ellentéte. Nem véletlen hát, hogy Enigma két külső sarkába vonultak el. Gyűlölködnek egymással szemben, s ez meg is látszik szolgáik mentalitásán. Ljold kelti azt a zűrzavart melyben ő otthonosan érzi magát. A véres ellentétekben teljesedik ki, s ott érzékelteti csak igazán a hatalmát.

            Teljes alakja visszataszító, hisz apróbb-nagyobb szájak díszítik, melyekből nyelvek csapnak ki olykor-olykor. Minden pofa visszhangozva suttogja a zűrzavar gyötrő szavai, melyeket nem halandók számára teremtettek. Ljold testét megérintette Mallyssa az utazások alatt. Ugyan az isten testébe ugyanaz a méreg keveredett, mint Evara esszenciájába, de a Zűrzavar Urára nem fejtett ki akkora hatást. Világossá vált számára, hogyha nem törődik a fertővel, nem roppantja majd össze. Így is lett, hisz ez a fekélyes ragály az elmét támadja, s azt mérgezi, s utána önmagát kezdi ostorozni az áldozat. Egyértelművé vált hát az egyébként roppant éles elméjű Ljold számára, hogy hatalmas erőfeszítésekkel legyűrheti az addig rajta elhatalmasodó ragályt.

            Bár testén még erősen maradtak nyomai a betegségnek, elméje kitisztult. Legalábbis ebbe a tévhitbe ringatta magát. Akit egyszer megérint az Őskáosz űrje, azt soha többé nem ereszti. Lyold az örökkévalósággal kezdett táncot lejteni, s közben értelmetlen szavakból összeálló igéket préselt ki ajkai között, melyek magát a sötétséget, az ellentétet, az őrületet keltették életre. Egy esztelen játékba fogott bele, mely nem hagyta a gyengéket feltörekedni. Megteremtette a természet rendjét, mely szinte egész Enigma alapját képezte. Egyik szeme kiégett egyik ostoba játszadozása közben, annak párja pedig fekete, gyöngyöző obszidiánra kezdett hasonlítani. Orcáját, s egész fejét bőrfoszlányokból összevarrt lepel fedi, melyen csak egyetlen szeme világának van hely, s tűélesre fent nyelve szüntelen kitekint ocsmány pofájából.

            A Zűrzavar hűbérese nincs tekintettel semmire mely értéket képezhetne önnön magának, vagy halandó követőinek, így nagyon kevesen érhetik el szeretetét, mely oly tüzes, mint Ann egész teste, s akképpen is égeti el az óvatlant. Az erő, melyet Ő képvisel sokkal rémisztőbb mint bármi más a halandó létsíkon.

            A félelem elfogja a halandókat, mikor a két ellentét elkezdi egymást vonzani. Ugyan Ljold, s ellenlábasa Semira nincsenek egymás felé szeretettel, mégis megesik, hogy a Vérivó alkalom adtán látogatást tesz Az Ellentétek Uránál. Hosszasan ócsárolják egymást a hibáikért, de mégis, egy érthetetlen vonzódás van köztük. A testvériesség messze áll tőlük, s Semira-tól is távol helyezkedik az őrület világa, mégis késztetést érez arra, hogyha szövetségest keres, akkor Ljold-hoz forduljon. Ha a legmélyebb jelentését próbáljuk ezen kapcsolatnak megérteni, talán a Káoszimádó rettenetes intelligenciájában találhatjuk meg. A halandók összefüggéstelen életének kusza hálóját is képes kibogozni. Olyan összefüggéseket értett meg a teremtés alapján, hogy talán ő áll a legközelebb a Felsőbb Értelem valódi formájához.

            Sokszor fordul a semmivel megtelt magányba Ő, s ekkor hosszasan eltöpreng az istenek eredetéről, hisz mikor meglelték Enigmát, Ljold még csak gyermek volt, így hát nem emlékezhet saját mivoltára. Akárhogyan is lészen, riasztó, hogy mégis megérezte azt, amit alapvetően nem tudhatna. Mikor az őrületet keltő füstölőkből felszálló nedű megérintette elméjét, Ő félálomban olyan írásokat kreált, melyekbe az Eredetet megelőző időkről értekezik. A démon, mely testét szétroncsolta, elméjét pedig befeketítette, olybá tűnik, hogy réges-régi emlékek birtoklója, s mikor szimbiózisba került az istenséggel, akkor mindent megosztott vele, amiket Ő csak álmában láthatott.

            Ljold az, ki mégis a legtöbbet tölti Enigma földjein, habár nem teljes alakjában, csupán egy inkarnációt szabadít el. Halandókat térít le útjukról, suttog a fülükbe, mérgezi elméjüket.  Őrület közt lejti táncát, s ki meglátja őt a falevélként sodródó érzések körében, az maga is közéjük áll, követve Ljold-ot az őrület határába, vagy még tovább is. Az istenség kiismerte magát a halandó elmében. Ráérzett a könnyedségre, mellyel szétzúzhatja életüket, ahogyan zűrzavart kelthet a nyugalom tengerén, s amiképpen ellentétet guríthat az egyetértésben létezők közé. Amíg halandók léteznek, Ljold letaszíthatatlan a trónjáról, hisz a gyarlóság, a hatalomvágy és mindezek felett a hiúság és irigység minden fal mögött megbújik majd, s örökkön örökké ott lapulnak majd az elme háborítatlan zugaiban, arra várva, hogy valaki ajtót nyithasson előttük.

 

,,A Káosz csak addig rémisztő, míg benne nem élsz.”

 

 

            Az őrületet hajszoló, káosszal táncoló, halállal muzsikáló halandó szörnyetegek valaha meg sem közelítették azt, miben jelenleg élnek.

            Ljold ereje hamar eléri azt, kinek elméje megzavarható, s könnyeden kibillenti egyensúlyából a felfüggesztetlen ingát. Az élet megzavarása, látszólag értelmetlen célok cserkészése egy egész életen át. A Ljaran-nak nevezett, képlékeny fertőt magukban hordozó szolgák nem felelnek másért, minthogy a gyengeséget kiszűrve, s azt elpusztítva tartsanak rendet Enigma világában. A cél adott, s szent, ami számukra annyit jelent, nincsen eszköz amit meg ne ragadnának a szentesítés érdekében. Létezésük egyszerű. Hatalmukat halandó elmék ellen fordítani, azt megzavarni, s őrületet szítani a világ bármely pontján.

            A tánc, mely az örökkévalóságba ringatja a világot, egyetlen célt szolgál; boldoggá, s elégedetté tenni a Zűrzavar Hercegét. Párjuk a táncban nincs, s oly gyorsan, kecsesen járják, hogy mind ki látja, beleőrül, s ebből az őrületből nincs számukra menekvés.

            A Ljaran napról napra növeli számát, de egymással is épp olyan ellenségesek, mint bárki fiával. Koponyájuk gyűlölettel telt, és csak istenükért cselekszenek, így kegyetlen kultuszháborúk zajlanak a színfalak előtt, s azok mögött is. Vannak kik nyíltan felvállalják kilétüket, s így gyakran az Inkvizícióval néznek farkasszemet, akik viszont a háttérben megbújva ontják ki az ártatlan vérét, sokszor büntetlenül távozhatnak.

            Ljold szívébe belopnia magát a halandónak szinte lehetetlenség, mégis életüket áldozzák a követők istenükért. Amikor a halál torkába kerül egy fanatizmussal áldott teremtmény, nem néz hátra, ha kell egyenest beleugrik.

            Külcsínre épp olyan torzak mint uruk, de vannak a Felsőbbrendűek. Nekik elméjük szakadt darabokra életük hajnalán, s ők azok, kik legközelebb állnak ahhoz, amit kiválasztottnak nevezhetünk. Tudásuk rémisztően kiterjed, de még tanulniuk sem kell hozzá. Ők azok, akiknek teste törékeny, hisz nem csatákra lettek kárhoztatva. A viaskodás a Torzak feladata, de kell lennie valakinek, aki uralja a szörnyszülötteket. Nem hordoznak magukon jeleket, nincs rá szükségük.

 

 

Sankyra, Az Igaz, A Jog Mestere, Védőszent, A Mentor, A Harmónia

 

            Ki ne ismerné az érzést, mely a jogtalanság, s a becstelenség világának bejárata. Mikor az ítélkezések kicsúsznak az igaz emberek köréből, akkor sem mindig bűnhődik a rossz.

            Sankyra arra esküdött, hogy végleg kiírtja a gonoszságot a földről, s Semira uralkodása ez nagyban meg is segítette. Azonban A Jog Mesterének van egy apró, de annál szembetűnőbb hibája, mely abban mutatkozik meg, hogy roppant fáradékony, s nem képes Enigma nagy egész létét egészben átlátni. Ő a legkisebb az istenek börzéjéből, ezáltal hatalma csak hívői által gyarapodhat, kik a világ minden tájékába beették magukat Az Igaz szolgálatáért.

            Sankyra-nak nem megfogható a külseje, hisz egyszerre férfi, s nő, gyermek és aggastyán egy testben. Az egyenlőség védő atyja ő, hisz érzi, hogy teremtésének más értelme nem is lehetne. A harmónia lágy dallamát lehelve a levegőbe, eképpen próbálja jóvá tenni azt, ami már születésekor is romlottként kárhoztatott a semmiben való lebegésre. Testét ezüstösen csillogó köpönyeggel fedi el, mely rejtélyekbe temetkező alakját is tökéletesen takarja. Az igazat megvallva,  soha halandó fia nem látta még a jelenést, melyben ezen tündöklő gyönyör szemtől-szembe jelent volna meg. Az utat mindig megmutatta, s soha nem okozott gyötrelmet az Enigmát járó népségeknek, de kivétel nélkül mindig az eltévelyedett előtt vonult, s senki nem nyerhetett még betekintést a palást alá. Az álmok, melyek mézédes mannára emlékeztetnek, rögvest egy végetlen templomegyüttesbe vezényeli azt, kinek az útmutatás szánva lett, ott pediglen az ősz sejtelmes levélsuttogásával harmonizálva Sankyra megmutatja az utat, melyen baj nélkül végigmehet a védtelen bárány. Mikor álmából ébred a halandó, nem érzi magát megcsalatva, azért mert csak álom volt, ahol végigjárta a tölgyesek alatt fekvő imahelyet, hisz tudat alatt megérzi majd, mikor, és hol kell cselekednie.

            A Mentor néven is ismertté vált istenség a lehető legtisztább a megmaradtak közül. Nem vezérli tisztításra késztető tűz szikrája, sem pedig őrjöngésbe taszító erő. A puszta jóakarat, s a vezetni vágyás, ami benne ,,tombol”. Ezen okokból kifolyólag majd másfél évszázadába telt a halandó világnak elfogadtatni a gyilkolást Sankyra-val. Mikor végül beleegyezett, hogy követői fegyvert ragadjanak, megfogadta, hogy ígéretét betartva; a csatamezőn is vezetni fogja azokat, kik lelkük legmélyebb zugaiban is hűek hozzá. Mutatta nékik az utat, s erőket küldött segítségükre. Halálos sebek gyógyultak be, mikor néma litániáit mormolták papjai, s minden fegyver megedződött, és kész volt a halálos csapásra, miként kimondták az áldó igét. Minden erő a halandó megsegítésére kovácsolódott, s nem pedig annak elpusztítására. Minden hatalmát képes jóra használni, így a tanok, melyekhez maga is ragaszkodik, nem hatnak álságosnak, hisz mind igazak.

            Követői lelkük minden apró része teljesen tiszta, akárcsak lelkiismeretük. Erőiket - melyek csak a kései Kaotikus Időkben lettek övéik – kizárólag isteni parancsra használják. Ritkán indulnak el saját gondolataik mutatta úton. A dogmákat végtelenül tisztelik, s minden tradíciót megfelelően tartanak be. Minden halandó, kinek szíve becsületesnek, tisztának, bűntelennek hat, szívesen veszik maguk közé. A gyermeki csínyek felett eltekintenek, s alkalom adtán visszaemlékezve nagyokat is kacagnak rajtuk, akár ők tették, akár az egyik újonnan beavatott kisgyermek. Aki korosabb, mint az általuk felállított határ, az nem léphet be semmilyen körülmények között szigorú rendjükbe.

            Újonnan érkezett jövevényeikkel békésen bánnak, testüket, lelküket egyaránt az elme útján szilárdítják meg, mely roppant gyötrelmes a gyermek számára, de semmilyen körülmények között nem halálos. Miután a szertartásnak vége szakad, a pap, aki a ,,kínzást” végezte, elvonul csendes magányába, s egy egész napot rászán a bűnbocsánatért való könyörgésre.

            Többnyire akkor ,,toboroznak” újabbakat rendházaikba, mikor istenük utasítja őket, avagy egy szent küldetésben elveszett egy paplovag, rögvest el kell kezdeni képezni a következőt. Emellett természetesen minden holtat megtisztelnek, hisz számukra nincs oly teremtmény a világon, ki, vagy mi ne képezne értéket Enigmában.

 

,,Védd a gyengét, valaha te is az voltál.”

Agrass, A Félelem Nélküli, Háború, Kitartás, Versengés, Küzdeni akarás, Becsület, Jogos bosszú

 

            Agrass az egyetlen, ki örömét lelte a küzdelmek rengetegjében. Bár a vérontást nem szívleli, számára a hadakozás nem más, mint a versengés egy brutalitással telt formája. A bajvívás tisztasága, s nemessége, az abban való kitartás, és az azzal elért becsület, mi elnyeri a háború urának tetszését.

            Enigma alapításakor Agrass-t hatalmas nyugodalom, s türelem övezte. Sankyra-val kézen fogva tartózkodtak a brutalitás minden formájától. Az utolsók lettek volna a teremtők körében, kik fegyverbe hívták volna a halandó hadakat, s azt, hogy a levegő vérpárától legyen nehéz, az élet pedig egy hatalmas küzdelem legyen minden halandó fiának, sosem kívánták volna.

            A változás, mely végül ahhoz vezetett, hogy Agrass a hadak legnagyobb pártfogója lett, egy hosszas, s homályba vesző úton ment végbe. Félő volt, hogy titka, mely immáron nyílt titok halandó, s halhatatlan között is, kiderül. Teste, melyet az Érinthetetlenek keze formált számára, egészében hordozza azokat az erőket, melyeket Mallyssa maga is magáénak tudhat. Fortyogó szurokként kevereg a félhomály tükrében, s szűnni nem akaró rémálmok kísérik őt, melyeket megtanult elzárni, s elméje legsötétebb vermeiben béklyóba verni, hogy soha ne törhessenek föl ismét. Bár a lidércnyomás zavaró mivolta az őrületbe kergetne bárkit, ki nem tanulja meg őket idővel kezelni, Agrass rengeteg tudást nyert belőlük, majd ráérzett a szörnyű igazságra; emlékek ezek semmit álmok. Rettegett tudás, melyeket az árnyak magukba zártak, s csak Agrass-t tartották elég erősnek, igaznak, hogy megosszák vele a teremtés rejtelmeit.

            Minden álomhoz láncolt emlék utat talált magának az istenség elméjébe. Mikor már akképpen látszott, hogy legyőzi a végeláthatatlanul áramló sötétséget, testébe roppant gyötrő, s már-már égetően kínzó vésetek íródtak. Napról napra egyre több és több, mígnem egy halandó hónap alatt teljes alakját betöltötték Agrass-nak. Jelentésük tiszta volt, s világos. A titkok, melyek csak értelmetlen karcoknak tűntek, melyeket valaki akkor rajzolt, mikor neurotikus gondolatai végleg megtörték elméjének tiszta védelmét. Minden e nyelven íródott jelet csak Agrass volt képes tökéletesen megérteni, s mikor megosztani készült társaival, ők nem értettek mást a kimondott litániák sokaságából, mint démonokat megigéző verssorokat.

            Ahogyan az utolsó szó is kimondatott, úgy indultak meg a rémek, s torz teremtmények Mallyssa minden árnyakkal borított, s örökké a feledés homályába vesző szegletéből az istenségek felé. Támadásuk váratlanul érte Enigma teremtőit. Felkészületlenségük mégis elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy másfél halandóévet felőrölve minden ocsmány jelenésekkel tűzdelt förmedvényt levágjanak. Enigma azonban ekkor élte meg korát, mely rosszabbnak bizonyult, mint a végítélet maga. Szörnyű orkánok, kérlelhetetlen szárazságok, s tökéletes gyönyörében kifejlett ragályok pusztítottak. Álomlidércek hada, s a betegségektől eltorzult halandók keresték mindenütt a vérontás csodáját, melynek lassan mesterévé váltak. Asgyr az Ember ellen, Denghal a Leon ellen fordult.

            Az égi küzdelem véget értével az istenek, lenézve Enigma lángokkal szegélyezett, s pusztítással ékesített világára, elszörnyedtek. A végpusztulás szélére érve Agrass-t leszámítva mindnyájan elfordulni készültek a teremtett planétától. Hátra akarták hagyni emlékeikkel együtt, hogy végül az irányíthatatlan fertő végleg magába omolva elárassza a planétát, s minden teremtett lelket elvigyen, majd utat mutasson nékik a halál keskeny ösvényén.

            Kitartás. Egyetlen szó csupán, de minden halandónak elméjében ott motoszkál, de csak azon kevesek érzik igaz valóját ezen képességnek, kik Agrass mellett döntenek életük során. Ő volt az, ki hosszas kérlelés hatására meggyőzte testvéreit, hogy maradjanak, és tegyék jóvá a halandó világ aberrációit, torzulásait. Másfél hosszas vérengzést követő egy év a Teremtés éve volt. Ezen nevet büszkén viselheti, hisz az Ötök, bár nem teremtettek újat, fegyver, s véges harcok árán újra rendet alkottak, helyrehozva hibáikat. Bár mindnyájan hibásnak érezték magukat kudarcukban, a Becsület ura mégis akképpen értelmezte a történteket, hogy önnön hibássága okozta a pusztulás közeli élményt Enigmának, így örök szolgálatba állította képességeit, melyeknek segítségével végleg el lettek szeparálva az emberi érzések egymástól.

            Agrass egy éjjelen a halandók közé lépett, s csendesen végigosont egész világukon. Könnyekben úszó szemmel, s fájdalmától remegő ajakkal kúszott végig az árny a holtak tengere felett. Letekintve azokra, kik az ő figyelmetlensége miatt adták életüket, s értelmetlen célokat űzve ontatott ki vérük. Csendesen lehelte belé az esendő halandókba a tudást, melyet nem kívánt többé megtartani magának. Egyetlen éjszaka alatt bekövetkezett a változás, mely meghatározta Enigma örök létét; nincs háború, s pusztítás, mely eltörölhetné bármelyik népet is a planéta színéről. Bár tökéletes béke nem létezhetett, hisz a gyarlóság folyamatosan felütötte fejét mindenütt, a határvonalak végleg meg lettek húzva az emberi érzéseknek.

 

"Őrizd az embert magadban, hogy jogod legyen a megváltásra,
hogy súlya lehessen cselekedeteidnek, hogy méltó maradj a bosszú követelésére.”
Agrass követői végtelen becsülettel teltek, s tisztességesek harcban, úgy mint az élet minden terén. Nem rántanak fegyvert, mikor nincs rá szükség, s roppant türelmük kijátszhatatlan. Értékrendjük főleg az Ember érzéseire korlátozódtak, s többnyire a Birodalomban elterjedt vallás, ahol azt szigorú keretek között be is tartják. Hatalmas tisztelet övezi őket, de istenükhöz hasonlatosan, ők is homályba burkolóznak, mikor nem érzik szükségét a planétát járók, hogy igénybe vegyék harci tapasztalatukat.

            Bárki, ki panasszal fordul hozzájuk, azt meghallgatják. Ha valaki oly sirámmal, vagy beteljesíthetetlen bosszúvággyal keresi fel Agrass papját, avagy lovagját, s az jogosnak bizonyul, fájdalma meghallgattatik, majd idővel a harcosok be is teljesítik. Útmutatást kérve uruktól, A Háború Atyjának harcosai látomásban részesülve tudomást szereznek, vajon a kérés jogos volt-e. Ha a válasz - melyet uruk súg halkan fülükbe – nemleges, könyörtelenül leszámolnak az igazságtalan kérelem gazdájával. Bár tucatszor megesett már, hogy kinek kipattant a megtévesztés ideája fejéből, nem volt azonos azzal, ki a lovagok segítségét kért. Ekkor a látomásban megjelenő ostoba, ki az egész mögött állt, kegyetlen eszközök segítségével megbűnhődött. Agrass harcosai megvezethetetlenek, s pontosan tudják, mikor mi a helyes cselekedet. Ha a istenük beleegyezését adja a bosszúállásra, addig harcolnak a szent célért a kitartó felek, mígnem elérik. Ha útjuk során egyikük elbukik, egy újabb ,,vadász” áll helyére, s így tovább, mígnem elérik, mit a Kitartás Ura megkövetel tőlük.

            Ruházatuk míves jelképekkel díszített, s sokszor vörös, avagy ében selyemből, kézzel szőtt. E fölött gyakran láncing, vagy feszített bőrvért helyezkedik el, de harci felszerelésükhöz tartozik a vaskos lemezvért is. Testük harcban edzett, kiképzésük pediglen gyakran inkább harc az életben maradásért, mintsem testedzés. Áldás, mely testüket övezi, s így képesek két és fél enigmai láb magasságára is megnőni Agrass harcosai.

            Ifjú gyermekek csupán, mikoron a semmiből érkező paplovagok a városba érkeznek, s a házakat végigjárva, a anyai szeretetre való tekintet nélkül elragadják a családoktól őket, hogy kegyetlen Bosszúangyalokat képezve belőlük mentoruk szolgálatába állítsák őket. Harcosok, kik hitük alapján leginkább Semira-t tartják istenük testvérének, hisz céljuk közös; a hazugságot, tisztátalanságot végleg eltörölni, s nem engedni, hogy újra a halandók közé fúrják magukat. Tisztelettel bánnak A Tiszta harcosaival, s minden erényeikkel. Sokszor küzdenek kéz a kézben, hogy céljaikat elérhessék, s nincs rá példa, hogy egy-egy harcosa ezen isteneknek összetűzésbe került volna valaha is.

            A Bosszúangyalok harci tapasztalata hitük mélységéből ered. Sokszor fanatizmussal törnek előre, s más céljait példátlanul sajátjaik elé helyezik, eképpen válnak tiszta szívűvé, s odaadó baráttá. Egyben ez is teszi őket leküzdhetetlen ellenféllé, s megállíthatatlan erővé.

            Rendházaik elszórva találhatóak a hegyekbe vájva. Elzártan épültek a külvilágtól, s legtöbbször a természet által meghódított völgyekben, hasadékokban, de nagy ritkán szűk szurdokokban épültek. Sok motívum mutat arra, hogy Agrass szolgái legszívesebben annak viszontagságaihoz, szeszélyességéhez hasonlatosak. Bár lehet, hogy ez mind igaz egész valójukra, mégis, ha feladatot kapnak, roppant szorgalommal vágnak neki, s fáradhatatlanul űzik a vadat ameddig el nem buknak, vagy végbe nem viszik céljukat.

Amarana, A Rejtély, Az Örök Istennő, Az Árny, Az Ártalom, Ragálybíra, A Kísértő

 

            Amarana minden rossz megtestesítője Enigma földjén. Bár sokan vitatják mivoltát, s létezésének titkát, minden élő, s a holt világ síkjain szenvedő lélek pontosan tudja, hogy ezen szörnyeteghez inkább hasonlatos istenség az összes ártalom megtestesítője.

            Míg Ljold tettei kivételt nem képezve, nyíltan történnek, addig Amarana sötét praktikái árnyak közt rejtőzködve pusztítja a planéta világosságát. Tettei sokszor csak önnön szórakoztatására szolgálnak, de képmutató gőgösségében hiszi, hogy a halandó világ javát szolgálja ocsmány tetteivel.

            Fájdalommal terhes Semira kedvesének világa, hisz ura többnyire elnyomásban tartotta Az Árnyat. Innen a név, mellyel előszeretettel illetik. A méreg mögött, mely lassan eszi be magát a halandó testbe, mindig csak árnyként lapul meg, s így mindnyájan, kik áldozatul estek néki, csak utólag érezték meg, végzetük közel. Hogy miképpen vonzza egymást a két tökéletes ellentét Ljold, s Semira, örök rejtély, de az, hogy az érzelmek az istennő, s a Tisztító Tűz Ura között, hogy lehetnek ily erősek, az örökkévalóságig megválaszolatlan kérdés marad a halandó elme számára.

            Amarana testét szín mithrill-be öntötték az Érinthetetlenek, mikor megszületett, s így képes volt magáénak tudni bármelyik Őrt, kit csak akart. Mindazonáltal ő is csak egy teremtmény, kiben érthetetlennek tűnő érzelmek sokasága burjánzik, s ezeknek végtelenül eleget téve, Ő lett az, ki végül befúrta magát Semira kegyeibe. Bár alakja éteri tökéletességet sugároz, arca pedig oly gyönyörű, hogy halandó szem képtelen megérteni ép ésszel azt, lelke végtelenül romlott. Kezében ott pislákol az élet fénye, melyet megrontva ragályokat kelt a planétán, ezzel rombolva le azt, mit oly keserves munkával építettek föl a halandók.

            Fertői, melyeket szeszélyes gondolatok parancsára ereszt útjukra, végtelen pusztítást képesek okozni bárhol, s bármikor. A romlás, mely már eonok óta Enigma szerves része, kielégítően véres, s tökéletesen kaotikus viszályokat képes szülni halandó s halandó között, hisz adódik alkalom, mikor minden talpalatnyi föld számít, hisz minden élelmet megemésztett a rohadás smaragdosan tündöklő fellege. Az istennő elméje megtelik torz jelenésekkel, mikor megérzi alkotásának pokoli hangulatát. A tökéletes fertő, mely kalapácsként súlyt le bárhová, s ellene nincs védelem, minden élőt - de még gyakran holtat is – meg tud ingatni. Az Örök Istennő. Ezen nevet gúnyként akasztották reá, de mindenki tudja, a fekete humor ezen formája inkább elkeseredettséget, s félelmet tükröz, mintsem tréfát. A penész, s rohadás mindenen tanyát ver, s mindenki egyszer áldozatává lesz, akár igénye van rá, akár nem.

            Kiléte rejtély mindenki számára. Maga Evara, ki figyelemmel kísért mindent a teremtéstől kezdve addig a pillanatig, míg meg nem érkeztek a rejtélyes planétára, de soha nem volt képes elmondani, hogy Amarana mikor teremtetett. Állítások szerint nem is az Őrök közül való, s csak később csatlakozott hozzájuk. Ezen állítás szerint lehetséges, hogy A Rejtély Úrnője ősibb minden egyes istenségnél. Bár sok feltételezés született mind halandók szerint, mind az Őrök szava által, senki nincs tisztában létezésének titkával. A legsötétebb, s talán a legkétségbeejtőbb humora a homályba vesző származásnak nem más, minthogy maga Amarana sem képes visszaemlékezni kezdetének idejére. Kíváncsisága még most sem csillapítható, s hívei megértik, mikor azt állítja; ,,A méreg, mit érzek teremtőim iránt, szavakkal nem írható körül, hisz magányomra hagytak, hogy tökéletlenségemben pusztuljak. Én elméjük trükkjein túljárva még most is élek, s már képes vagyok az általuk fölépített drága Enigmájukat is romba dönteni, ha akarom. Minden halandók! Gyermeteg teremtőimnek köszönjétek örök szenvedésitek!”

            Bár örökkön örökké kínban ringatja Enigma teljes valóját, sosem állt szándékában azt elpusztítani. Titkon szerelmes a planétába, hisz az egyetlen rá maradt emlék azoktól, kik a szörnyűséget elkövették vele szemben. A szenvedést azért ereszti szabad lábra, mert dühe gyakran a felszínre tör, de a végpusztulás gondolától is irtózik, hisz akkor csak egyetlen fém test lenne, ki segítő kéz nélkül lebegne a semmiben. Oly árny lenne, ki soha nem lel nyugtot. A bosszú ezen formája a legembertelenebb ugyan, de számára célravezető, hisz sokszor évekre elcsitítja szerelmes lelkét.

            Kísértés. Egy újabb szó, melynek már csengésétől is lázba jön Amarana. A kínokat, ragályt, s az elengedhetetlen félelmet gyakran véres kísértések közepette éri el az úrnő. Mikor teheti, megragadja az alkalmat, hogy halandó kéz által ártson, s így sokszor elsiklanak a tény felett, hogy Amarana áll a bűnök hátterében, s őt kellene átkozni a sáros földekig. Az istennő szinte minden kivételt mellőzve végbe viszi akaratát. Mocska után pedig a sötétséget feloszlatva érkeznek a szentek, kik Semira igaz akaratát szolgálják halálukig, s azon is túl. Elsöprik a halált, s helyébe rendet állítanak. Ez az élet regulája, melyet mindketten előszeretettel szolgálnak.

           

,,Lehetséges, hogy akit én a legvadabb, a legnagyobb
ellenségemnek gondolok, ölébe vesz, ha meghalok?”

 

            A szolgák, kik magukat a Kegyelteknek hívják, megannyi szektákba gyűlve orozzák el az életet azoktól, kik hitük útjába állnak. Amarana ura előtt mind az istennő boszorkányának, s lidérces követőinek kiléte ismeretlen, így azoknak tevékenységeit is a titok lágy fátyla fedi.

            A Kegyeltek, A Hansunni gyülekezet, A Draiha mesterei, Sel'tha gyermekei, Ruval imádói, Imnakor Szentsége. Mindegy mily névvel illetik őket, azon kevesek, kik tudják, hogy miféle rejtély lapul ezen szavak mögött, azokat kileli a hideg, mikor meghallják bármelyiket is ezen identitások közül. Tudják, hogy kegyetlen, vérengző fenevadak, érzelemtől távol álló mészárosok, vagy intrikákkal bűvészkedő boszorkányok azok, kik Az Árny szolgálatába állítják tudásukat.

            Való igaz. Ők azok, kik mindenütt felbukkannak, s sosem riadnak vissza a testi ártalomtól. Ugyan miért tennék, mikor lelkük egésze oly torz formát öltött, hogy csak abban lelik örömüket, mikor a halandót tápláló veres nedű kezéhez ér, vagy ocsmány hangokat keltő hangszereikkel deformálják el az éter tökéletes mivoltát, mely ezt követően elméjükben roppant örömöket szül. Igen, Amarana szektái dögvészként pusztítanak Enigmában, de vannak oly halandók, kik nem fogadták be teljes mértékben a tanítást, melyet az úrnő nékik adott. Azok, kik ily módon cselekedtek, nem részesülnek kegyben, de nem érinti őket ártalom sem, ahogyan a ragály teljes valója is elkerüli őket. Hisznek, s imádkoznak, de nem ártanak halandó fiának, hisz nem érzik magukat jogosultnak. Ők csak úrnőjüket tekintik erre méltónak.

            Azon kevesek, kik nem adnak A Kísértő mocskos szavára, s csak csendben imádják azt, nem kapnak kiváltságokat. Enigma kárára, többen akadnak oly hívők, kik többnyire Az Igazaknak titulálják önnön lényüket, ezzel lenézve ,,hitetlen” társaikat. Ezen harcosok, kikben túlcsordul a fanatizmus, s a mindenki iránt érzett gyűlölet, sokszor folyamodnak mocskos módszerekhez. Irtózatuk, mely minden halandót ellen való, lelkük legmélyebb bugyraiból származik. Gyűlölik saját testüket, s énjüket, s ezen okból mindenki mással szemben érzett hihetetlen undoruk leküzdhetetlen, hisz soha nem lesznek képesek tükörbe nézni, s megálljt parancsolni. Csak akkor választják a szemtől-szembe megoldást, hogyha nem maradt számukra más módszer, mellyel véghez vihetik a célt. Ezen követők nem verbuválnak a gyenge jellemű halandók közül, s csaknem mindenhol vannak képviselőik. Nem fontos számukra, hogy valaki gyilkolással kereste addig a kenyerét, avagy a sötét mágia területein szakosodott, s azzal keserítette meg a véle szemben állók életét. Amarana csak az arra elhivatottaknak adja meg a tisztet, hogy őt szolgálhassák, s nincs fontossága annak, hogy miképpen lettek rá jogosultak, csak legyen lelkük kátrányos tisztasággal telt, romlásra fogékony.

            Bár való igaz, hogy Semira, s a sötétség matriarchája egymás iránti gyűlölete és érthetetlen szerelme örökre összefűzi életüket, szolgáik másképp vélekednek erről a viszonyról. Ha tudomást szereznek egymás valóságos kilétéről, rögvest harcba kezdenek, s addig meg nem állnak, míg valamelyikük el nem halálozik. Kevesen vannak mindkét hitből, kik oly nagy becsben tartják isteneik kapcsolatát, hogy semmiképp nem akarnak annak ellentétes cselekedetet véghez vinni, s lenéző pillantásokon kívül nem tesznek rosszat az ellentétes vallásnak. A hitért azonban már több ezren estek el mindkét féltől. Így lesz ez mindörökké, hisz míg az istenek élnek, a lelkek sem halnak ki, melyekben megvan a szikra a hitre. Az ezernyi boszorkány szekta, s a megannyi paplovagrend sosem múló viszálya felperzseli a világot. Habár a vak halandók számára minden békésnek tűnik, a háttérben zajló intrikák, s véres mészárlások örökkön örökké folyni fognak.

            Amarana szolgáinak ruházata rendkívül változékony. Minden népcsoport, minden faj, s származás más öltözéket visel. Nem változtat külcsínen a romlott lélek, hisz a z belülről fakad, s sokszor sokkalta vészjóslóbb, mint egy hadivértezet. Alkalmazkodóképességük egyedülálló, így hatalmas gondot okoz ezen hit az Inkvizíció, s más, az ,,eretnek” vallásokat üldöző szervezeteknek. Amarana megajándékozta azokat, kik igaz hitben állnak. Egy oly nyelvet adott nékik, mit csak azok értenek meg, kik ezen kincset magukban hordozzák. Minden szó, melyet kiejtenek eképpen, akár halálos is lehet, így rendkívül óvatosnak kell véle lenni. Oly mágiák, s misztikumok rejlenek a dialektusban, melyet senki nem érthet, ki nem képezi szerves részét a vallásnak.

            Ők hát Amarana, Az Árny, A Ragálybíra, s a még ezernyi néven illetett istennő szolgái, kik vallásukat semmi pénzért nem adnák, hisz biztosak abban, hogy ez az egyetlen igaz hit, s ők beszélik az isteni nyelvet. Számukra a többi halandó csak puszta eszköz. Az úrnő szolgái csak akkor fedik föl igaz valójukat, mikor a kiszemelt áldozat órája már réges-rég ütött, s már mit sem tehet sorsa ellenében. Féld a nevüket, hisz ki tudja, talán te vagy a következő kiszemelt, kit Amarana sajátjának akar tudni, akár szolgaként, akár trófeaképpen.

 

 

Epilógus

 

            Szörnyű világ az, miben a halandók élnek, de számukra nem oly rémséges, mint azt hinné bárki is. Az ősi korok a mindennapos vérengzést tartották egyértelmű normának, s akképpen is cselekedtek. Megvédték otthonaikat, de ha valaki sértő szót kiáltott családjukra, azzal is rövid úton végeztek.

            Minden mágia alapja a hitvilág. Az összes népeknek, Asgyr-nek, Embernek, Leon-nak, Denghal-nak, Álomlidércnek, s Allichimn-nak megvan a saját hitvilága, de mindnyájukban közös, hogy égi uraik az Ősvallás isteneitől származnak. Kinek több, kinek kevesebb efféle égbéli vezetője van Enigma világában, de mindenütt megvannak a halandó erények, s kevésbé jó tulajdonságok képviselői, kiknek szolgái véres viadalokat folytatnak nap mint nap egymás ellen, ha uraik szava úgy parancsolja. Egyetlen furcsaság talán a Leon népének hitvilágában rejlik, hisz ők képtelenek használni a mágia formáit, ők csupán idomítani tudják azokat. Ezen okból kifolyólag az ő isteneiket mesterkovácsoknak nevezik, akik az ősi tudásokat ajándékozták a halandó Leon-nak.

            Legendás hadvezérek kapták meg a jeleket szolgálataikért, s lettek a hírnökök, kik a szent lobogók alatt vonultak hadba, s többnyire a szent célért előbb utóbb elestek. Azonban aki magáénak tudhatta a szignót, melyet a fenti uradalmakból küldtek le nékik, az újjá születhetett egy jellel a testén, s következő életét csak a harcnak, csak a hitnek szentelve újra, s újra biztosíthatta magának a reinkarnációt. Ha egy Bajnok elbukik, majd egy emberöltővel később újjászületik, azt csak a jelről lehet felismerni, mert ódon teste hamuvá lesz, s helyébe jő egy új, s érintetlen identitás.

            Lépj hát be e hatalmas világba, hol halandók, s istenek vívják egymás elleni harcukat. Talán te leszel a kiválasztott, ki dicső győzelemre vezetheted a seregeket, miket isteneid bíztak reád. Ne feledd azonban; az isteneknél, de még Mallyssa-nál is vannak hatalmasabb erők, melyek még nem fedték fel arcukat.